A Szeretet Tüzes Opál Kövei

A szeretet. Sokszor láttam már mást mondani róla, mint amit a szívem súg. Azt mondják, a szeretet vak. Én inkább úgy látom, a szeretet tisztán lát. Látja a hibákat, a gyengeségeket, a fájdalmakat, de mégis, mindezek ellenére választ. Ezért a szeretet néha tüzes, mint az opál, amelyben vibráló színek kavarognak.

Egy régi legenda szerint, amikor egy lélek elveszik az útvesztőben, a szeretet gyújtja meg az opál köveket, hogy utat mutasson. Egyszer én is elvesztem. Egy sötét erdőben bolyongtam, ahol a félelem fái magasra nőttek. Kerestem a kiutat, de csak mélyebbre süllyedtem a reménytelenség talajába. Aztán, egy apró szikrát pillantottam meg a távolban. Egy apró opálkövet.

Közelebb merészkedtem, és ahogy közelebb értem, a kő egyre erősebben izzott. A színei táncolni kezdtek, piros, narancs, sárga, mintha egy apró tűz égett volna benne. Azt suttogta: "Ne félj. Én itt vagyok." És hirtelen, megértettem. A szeretet nem a tökéletesség keresése, hanem a jelenlét. A szeretet a bátorság, hogy ott legyünk egymásnak, még akkor is, amikor a legnehezebb. A szeretet az a tűz, ami soha nem alszik ki, ami mindig világít az éjszakában. Az a tűz, ami a saját lelkünkben is ég, ha merjük táplálni. És ha hagyjuk, hogy a tüzes opál színei vezessenek, talán megtaláljuk az utat haza, önmagunkhoz.