A Szétszóródás Édes Álma

Ülök a verandán, nézem, ahogy a tavaszi szél végigsimogatja a fiatal rügyeket, és valami régi, ismerős érzés leng körül. Ez az az érzés, amikor a figyelem ezerfelé szakad, mint egy ezernyi szálból szőtt, de hirtelen széthulló fátyol. Az a fajta szétszóródás, ami néha annyira édesnek tűnik, mint egy ígéretes álom, holott valójában a lélek erejét morzsolja szét apró, jelentéktelen darabokra. Mintha minden irányból hívna minket valami, egy sürgető feladat, egy csábító gondolat, egy elkapott beszélgetés foszlánya, és mi mindegyiknek engedünk egy kicsit, de valójában egyiknek sem adunk át magunkat teljesen. Ez az a pont, ahol az asztrológiában a bolygók diszharmonikus kvadrátjai mesélhetnének a belső feszültségről, arról a küzdelemről, amikor a különböző életterületek egyszerre követelik a figyelmünket, és mi, mint egy karmester bot nélkül, megpróbáljuk mindegyik hangszert egyszerre megszólaltatni. De vajon mi történik ilyenkor a dallammal? Elveszik a tisztaság, a mélység, a harmónia. A Lélek, mely egyetlen, tiszta forrásból táplálkozik, szétoszlik, ereje elpárolog, és csak egy fáradt, szétszabdalt energiát hagy maga után. Az édes álom hamar rémálommá válik, mert a teljesség helyett az üresség marad. De ebben a szétszóródásban rejtőzik a felismerés magja is: az a pillanat, amikor megállunk, mélyen lélegzünk, és úgy döntünk, hogy visszatereljük a folyót a medrébe. Hogy összegyűjtjük az apró szilánkokat, és újra egész szívvel fordulunk egyetlen, valóban fontos dolog felé. Akkor, és csakis akkor, a szétszóródás édes álma felébredésbe fordul, és a Lélek újra egyetlen, erőteljes dallammá olvad.