A Szétszóródó Ének Gyógyító Hangja

Van egy mély, ősrégi fájdalom, ami szinte mindannyiunkban ott szunnyad, egy visszatérő dallam, amit néha még magunk előtt is tagadunk: a be nem teljesített vágyódás, a szeretet utáni éhség, ami nem kapta meg a maga beteljesedését. Évekkel, évtizedekkel ezelőtti sebek, el nem mondott szavak, el nem fogadott gesztusok kísértenek, mint eltévedt lelkek. Azt hisszük, eltemettük őket mélyre, de időről időre, egy váratlan pillanatban, egy ismerős illat, egy régi dal foszlánya felkavarja a felszínt, és érezzük, ahogy a mélyből feltör az a rég elfeledett, tompa fájdalom.

Néha a Hold állása, egy retrográd bolygó, vagy egy szimpla novemberi eső is elég ahhoz, hogy a lélek rejtekajtaja feltáruljon. És akkor, abban a csendben, hallani kezdjük a "mi lett volna, ha" visszhangját. A be nem teljesült szerelmek, az elszalasztott lehetőségek, a család melegének hiánya, az elfogadás utáni vágyódás – mind-mind egy hang, egy eltévedt hang a Lélek Énekében. Nem tudunk tőlük megszabadulni, amíg meg nem hallgatjuk őket.

Nem arról van szó, hogy újra kell élnünk a fájdalmat. Sokkal inkább arról, hogy teret adunk nekik, mintha eltévedt gyermekeket ölelnénk magunkhoz. A gyógyulás nem az elfelejtésben rejlik, hanem az elfogadásban. Abban, hogy megengedjük magunknak érezni azt, ami volt, anélkül, hogy hagynánk, hogy újra magával rántson. Emlékezz, a sebek nem a gyengeség jelei, hanem az emberi létezés lenyomatai. Ezek tanítottak, formáltak.

A feladatunk nem az, hogy elnémítsuk a múlt énekeit, hanem hogy hagyjuk őket szabadon szárnyalni. Engedd, hogy a Szétszóródó Ének gyógyító hangja átjárjon. Ne ragaszkodj a fájdalomhoz, de ne is menekülj előle. Ülj le csendben