A Szétszóródott Darabkák Égköve

Mélyen lélegzem. A levegő hideg és tiszta, akárcsak az a felismerés, ami az utóbbi napokban, mintha a semmiből bukkant volna fel bennem. A töredezettség. Nem a világé, nem is a múlandóságé, hanem a saját lényemé, ahogy néha érzem. Mintha ezer apró, fénylő darabkára hullott volna szét a belső világom, és mindegyik külön utakon járna, mindegyik más irányba húzna. Az egyik a múlton rágódna, a másik a jövőn aggódna, a harmadik a jelen pillanat szépségét ünnepelné, miközben a negyedik csupán csendre és nyugalomra vágyna.

Hosszú ideig küzdöttem ezzel a széttöredezettséggel. Próbáltam erőszakkal összeragasztani a darabokat, rendet teremteni a belső káoszban, egyetlen egységes, tökéletes képpé formálni magamat. De minél inkább próbálkoztam, annál inkább ellenálltak a darabkák, annál inkább szétcsúsztak az ujjaim közül. Aztán jött egy pillanat. Talán a Hold állásának köszönhetően, talán csak egy csendes séta alkalmával, de ráébredtem. Ezek a darabkák nem azért vannak, hogy összeragadjanak. Nem azért, hogy egy tökéletes képet alkossanak. Hanem azért, hogy mindegyik önmagában ragyogjon.

És ekkor, ebben a pillanatban, egy régi monda jutott eszembe az égkövekről. Azt mesélik, az égkövek valaha egyetlen hatalmas, ragyogó egész részei voltak, melyek valamilyen kozmikus esemény során széthullottak. De minden egyes darabka megőrizte az eredeti fény egy apró szikráját, és önmagában is egyedülálló szépséggel bír. Néha csiszolatlanul, néha éles élekkel, de mindegyikben ott rejtőzik a teljesség emléke.

Talán mi is ilyenek vagyunk. A lényünk darabkái nem hibák, nem tökéletlenségek, hanem égkövek. Mindegyik hordoz magában egy bölcsességet, egy tapasztalat