A Szétszóródott Darabkák Összeszedése

Vajon hány darabkára téptük szét magunkat az életút során? Hány ígéret, vágy és remény foszlott szét, sodródva a széllel, mint őszi falevél? És hány alkalommal éreztük, hogy egy részünk elveszett, szétszóródott a mindennapok zajában, a másoknak való megfelelés kényszerében, vagy épp a beteljesületlen álmok sűrűjében?

Azt hiszem, mindannyian hordozunk magunkban egy ilyen belső "szétszóródást". Érzéseink, gondolataink, a bennünk élő gyermek játékos lendülete, a bölcs öregasszony vagy -férfi csendes tudása – mind-mind különálló szilánkokként létezhetnek bennünk, ha nem szedjük össze, nem illesztjük egybe őket. Mintha egy törött tükör lennénk, melynek darabkái más-más szögben mutatják a valóságot, és mi elveszítjük a tiszta képet önmagunkról.

Ez a darabkákra tépés nem feltétlenül hibánk, inkább az emberi lét velejárója. Azonban a tudatos döntés, hogy elkezdjük összeszedni ezeket a részeket, az már a mi kezünkben van. Elkezdeni a belső munka, a befelé fordulás, a megértés, hogy minden egyes szilánk, még a legfájóbb is, hozzánk tartozik, és része a teljességünknek. Nincs eldobható részünk, nincs elfeledhető emlék, nincs felesleges érzés. Mindezek alkotják azt a bonyolult, mégis csodálatos mozaikot, ami mi magunk vagyunk.

A mostani kozmikus energiák, különösen a retrográd bolygók időszaka, sokszor rávilágítanak ezekre a szétszóródott darabkákra. Mintha az univerzum arra kérne minket, lassuljunk le, nézzünk befelé, és kezdjük el a belső archeológiai munkát. Fedezzük fel azokat a részeket, amelyeket eltemettünk, elfeledtünk, vagy szégyenünkben elrejtettünk. Emeljük ki őket a homályból, tisztítsuk meg őket a porrétegtől, és illesszük