A Szétszóródott Magok Csendes Ígérete

Évekig vándoroltam a Lélek Csendes Előcsarnokában, hol árnyak és suttogások vezették léptem, mígy egy nap, a Hold erejétől megvilágítva, észrevettem egy régi magot a tenyeremben. Nem volt különös, egyszerű, száraz és élettelennek tűnő, mégis, valami megmagyarázhatatlan vonzódás ébredt bennem iránta. Ez a mag, mint sok elhanyagolt ígéret a lelkünk mélyén, ott rejtőzött, várva a megfelelő pillanatot, a törődést, a fényt, hogy kihajthasson.

Gyermekkorunkban, és még felnőttként is, mennyi olyan magot ültetünk el szívünkbe és lelkünkbe, amelyeket aztán elfeledünk! Egy ártatlan álom, egy elfojtott vágy, egy kimondatlan szeretet, egy el nem fogadott bocsánat – mind-mind ilyen mag. Szétszóródnak a Lélek Talaján, és a mindennapok forgatagában, a félelmek súlya alatt, az elvárások árnyékában észre sem vesszük, hogy ott pihennek. Néha egy Neptunusz retrográdja, vagy egy telihold erős energiája emlékeztet minket a létezésükre. Olyankor mintha egy belső hang szólna: „Emlékszel még?”

Ez a mag, amelyet most megpillantottam, az elfeledett célok, a félbehagyott vágyak és a soha ki nem mondott szavak szimbóluma volt. Mennyi lehetőség hever kihasználatlanul bennünk, csak azért, mert elfeledkeztünk róluk, vagy nem mertünk vizet önteni rájuk! A csillagok arra emlékeztetnek minket, hogy minden magban ott rejlik a fa, minden ígéretben a beteljesülés. Csak a hit és a türelem talajára van szükségük, hogy növekedésnek induljanak.

Most, ebben a csendes pillanatban, elhatároztam, hogy elkezdem öntözni ezt a magot. Nem tudom, milyen fa nő majd belőle, vagy milyen virág nyílik, de tudom, hogy benne van a potenciál. És talán, ha ezt az egy magot gondoz