A Szétszóródott Magvak Emléke

Ma reggel a kertben sétálva, a még harmatos fűszálak között, egy apró, elszáradt magra lettem figyelmes. Ott feküdt, magányosan, távol a társaitól, akik talán már régen gyökeret eresztettek, vagy messzire sodorta őket a szél. Hirtelen egy gondolat villant át rajtam: vajon hányszor történik meg velünk is ez? Hány magot szórunk el a lelkünk kertjében, amikről aztán megfeledkezünk, és magukra hagyjuk őket a puszta földön?

Ezek a magvak lehetnek elfeledett álmok, meg nem valósult vágyak, ki nem mondott szavak, vagy éppen az önmagunkba vetett hit apró darabkái. Talán valaha nagy reményekkel ültettük el őket, tápláltuk a vágy vizével, és vártuk, hogy gyönyörű virágokká vagy erős fákká cseperedjenek. Aztán jött egy vihar, egy nehéz időszak, vagy egyszerűen csak a mindennapok szürkesége, és mi elfelejtettünk gondoskodni róluk. Elfordítottuk a fejünket, másfelé néztünk, és hagytuk, hogy a por belepje, az idő pedig elfeledje őket.

De ahogy ez az apró, elszáradt mag is a kezemben pihent, éreztem, hogy még benne rejlik az élet, a lehetőségek szunnyadó ereje. Vajon ha most elültetném, és gondosan ápolnám, vajon kihajtana még? Vagy már túl késő? Azt hiszem, a lélek magjaival sosem túl késő foglalkozni. Soha nem túl késő visszatérni egy elfeledett álomhoz, újra felfedezni egy rég elveszettnek hitt képességet, vagy megbocsátani magunknak egy régi hibát. Talán az önismeret a legfontosabb öntözővíz, amivel ezeket a magokat táplálhatjuk. Amikor ráébredünk, hogy minden egyes elszáradt mag bennünk egy lehetőség, egy tanítás, egy útmutató, akkor elkezdhetünk tudatosan dolgozni a felélesztésükön.

Ne feledjük, mindannyiunkban ott rejtőzik a belső kertész, aki