A Szétszóródott Pillanatok Gyöngyszemei

Mostanában sokat gondolkodom az időről. Nem arról az időről, amit órák és percek mérnek, hanem arról a belső, szubjektív időről, ami a lelkünkben áramlik. Arról a jelenségről, amikor a napok elfolynak, mint a víz az ujjak között, és egy délután emléke, ami valaha végtelennek tűnt, mára alig egy villanás a memóriánkban. Az elmúlt hónapok rohanó tempója közepette azon kaptam magam, hogy gyűjtöm a pillanatokat. Nem tudatosan, inkább ösztönösen, mint egy harkály, aki a fák kérgében keresi a lárvákat. Ezek a pillanatok, ahogy összegyűlnek, apró, színes gyöngyszemek. Egy mosoly, egy váratlan ölelés, a napfény tánca a lombokon, egy régi dal dallama, ami hirtelen eszünkbe jut. Sokszor észre sem vesszük őket, elszóródnak a mindennapok kavalkádjában, elvesznek a feladatok súlya alatt. De ha megállunk egy pillanatra, és tudatosan elkezdjük keresni őket, meglepődve tapasztaljuk, mennyi rejtett kincs vesz körül bennünket. Ez a tudatosság, ez a gyűjtögetés nem arról szól, hogy ragaszkodjunk a múlthoz, vagy hogy a jövőbe tekintve elmulasszuk a jelent. Inkább arról, hogy a jelenben maradjunk, és minden egyes lélegzettel befogadjuk az élet apró csodáit. A Lélek Napi Gyöngyszemei – így nevezem én őket. Apró, mégis felbecsülhetetlen értékű emlékeztetők arra, hogy az élet tele van szépséggel, még a legzavarosabb napokon is. És amikor majd visszatekintünk, nem a teendők listája fog eszünkbe jutni, hanem ezen gyöngyszemek csillogása, amelyek apránként építették fel a lelkünk palotáját. Ez a valódi időtlen gazdagság, ami sosem múlik el.