A Szétszórtság Angelit Felhői

Néha úgy érzem, a lelkem apró, angyali tollpihékre hullott szét, amiket a szél szanaszét fújt az idő tengerén. Talán a Merkúr retrográdba lépett ismét, talán csak én vagyok képtelen egyetlen dologra fókuszálni. A kávém kihűl mellettem, miközben egy virág illatát követve elkalandozok a gondolataim ködfátylán át. Egy befejezetlen festmény vár, egy elkezdett könyv, egy válaszra váró üzenet. Mind-mind ott lebegnek, mint az angelit ködös felhői, gyönyörűek, áttetszőek, mégis elérhetetlennek tűnnek.

Ma reggel ébredés után a nap sugarai egyenesen az arcomba sütöttek. Kicsit hunyorogtam, majd hagytam, hogy átjárjanak. Ekkor értettem meg: nem kell elítélnem ezt a szétszórtságot. Nem hiba, hanem egyfajta érzékenység. Képes vagyok meglátni a világ apró csodáit, a legváratlanabb pillanatokban is. A probléma nem a szétszórtság, hanem az, ahogyan viszonyulok hozzá. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy a lelkem néha szárnyalni vágyik, és engedni kell neki. Nem kell minden tollpihét összegyűjteni és egy kalitkába zárni. Elég, ha időnként egy pillanatra megpihenek, és hagyom, hogy egy-egy pihét a kezembe hulljon. Emlékeztetnek arra, hogy a világ végtelen és csodálatos, és én is része vagyok ennek a végtelen csodának. Ezután talán könnyebben fogom tudni visszatalálni a festményemhez, a könyvemhez, az üzenethez. Vagy talán nem. De az már nem is számít annyira. A lényeg az elfogadás, és a bizalom abban, hogy a szétszórtság is lehet egy ajándék.