A Szétszórtság Borostyán Szilánkjai

A nappalok egyre rövidebbek, az esték sűrűbb fátylat borítanak a tájra. Ahogy a természet készül a pihenésre, úgy érzem, lelkem is egyre inkább szétszóródik. Mintha borostyánná dermedt volna minden gondolat, érzés, feladat, s ezek a szilánkok most keringenének bennem, nem találva a helyüket, nem illeszkedve egy egésszé.

Tegnap egy idős asszonyt láttam a piacon. Apró, ráncos kezében egyetlen szál virágot tartott, de az arca ragyogott. Megkérdeztem, mi a titka. Mosolyogva azt felelte: "Minden nap egyetlen dologra figyelek. Ma ez a virág az. Holnap valami más lesz, de az is teljes figyelmet kap."

Rájöttem, talán épp ez a szétszórtság üzenete. Nem kell egyszerre a világot megváltani. Elég, ha ma egyetlen borostyán szilánk fényét engedem ragyogni. Lehet az egy kedves szó, egy mély lélegzet, egy ölelés, vagy épp a csend, ami mindent magába foglal. Mert a teljes figyelem az a ragasztó, ami a szilánkokból ismét egészet formál. És talán, csak talán, ez a ragasztó nem más, mint a szeretet. Az a fajta, ami önmagam és a világ felé árad.