A Szétszórtság Borostyán Szilánkjai

Ébredés. A nap sugarai aranyló por formájában szűrődnek át a függönyön. Tudom, hogy valami fontosra kellene emlékeznem, valami, ami egész napra keretet adhatna, de a gondolataim, akár a borostyánba zárt ősi rovarok, mind külön irányba repülnek. A teendők listája, a holnapi találkozó, egy rég elfeledett barát születésnapja - mindezek a képek egymást lökdösve próbálnak előtérbe kerülni a tudatom vásznán.

Olyan ez, mintha egy hatalmas kristálygömb széttört volna, és a darabjai, a szétszórtság borostyán szilánkjai, most éles szélként suhannának a lelkemben. Minden apró részlet fénylik, mindegyik magában hordozza a lehetőséget, a fontosság érzetét, de együtt, ebben a káoszban, csak bénító zűrzavart okoznak.

Aztán eszembe jut egy régi történet a kertészről, aki a rózsakertet gondozta. A virágok, bár mind szépek voltak a maguk nemében, versengtek egymással a napfényért, a figyelemért. A kertész türelmesen metszette, igazította őket, nem azért, hogy elnyomja a különbségeket, hanem hogy mindegyik a lehető legszebben virágozhasson, a maga egyedi módján.

Talán nekem is ezt kell tennem. Nem elnyomni a gondolataimat, nem harcolni a szétszórtság ellen, hanem elfogadni a sokféleségüket. Lélegzetet veszek, és engedem, hogy a káosz elcsituljon. Egyenként kezdem el vizsgálni a borostyán szilánkokat, mindegyiknek adva a neki járó figyelmet, a neki járó időt. Nem akarok egyszerre mindent megragadni, csak a következő lépést, a következő feladatot.

Lassan, a káoszból rend születik. A szétszórtság fájdalmas szilánkjai apró, fénylő mozaikokká alakulnak, amelyek egy nagyobb képet kezdenek kirajzolni – a teljesség képét, amely a jelen pillanat elfogadásából fakad. És tudom, hogy ma, ebben