A Szétszórtság Rodokrozit Szilánkjai

Mindannyian hordozzuk magunkban a szétszórtság csíráit. Kicsi, rózsaszín rodokrozit szilánkok ezek, melyek elszórva hevernek a lelkünk mélyén. Egyszerre akarunk jelen lenni mindenhol, mindenben, elveszve a teendők, az információk végtelen áradatában. Rohanunk, kapkodunk, miközben a jelen pillanat csendes szavát szinte sosem halljuk meg. Mint egy éjjeli lepke, mely a fényforrás körül bolyong, anélkül, hogy valóban elmerülne annak melegében.

Emlékszem, egy idős kertészre, aki a domboldalon élt. Egész nap a növényeit gondozta, lassú, figyelmes mozdulatokkal. Soha nem láttam sietni, mégis virágzott a kertje, ontva a gyümölcsöket. Megkérdeztem tőle egyszer, mi a titka. Mosolygott, és azt mondta: "Minden egyes növényhez egyformán közel hajolok, a maga idejében."

Rájöttem, hogy a kertész bölcsessége a mi életünkre is érvényes. Ha engedjük, hogy a szétszórtság szilánkjai eluralkodjanak rajtunk, sosem leszünk képesek igazán elmélyülni semmiben. Ahelyett, hogy megpróbálnánk mindenhol ott lenni egyszerre, válasszunk egy dolgot, egyetlen pillanatot, és szenteljük annak teljes figyelmünket. Engedjük, hogy a rodokrozit rózsaszín fénye összeolvadjon bennünk, egységet teremtve a széttöredezett darabokból. Ne feledjük, a figyelem a szeretet egyik legtisztább formája. Önmagunk és a világ iránt. A káoszban is megtalálhatjuk a harmóniát, ha a szívünkre figyelünk.