A Szétszórtság Szürke Gyökerei

Ma a szétszórtság gyökereit kutatom magamban. Érzem, ahogy a napjaim apró, lényegtelen töredékekre hullanak, mintha egy óriási tükör tört volna szilánkokra, és minden darabkájában csak egy-egy elkapott gondolat, egy félbehagyott feladat, egy elfelejtett mosoly tükröződne. A figyelmem ide-oda cikázik, mint egy megvadult pillangó, képtelen megpihenni egyetlen virágon is.

Észrevettem, hogy a szétszórtságom nem más, mint a jelen pillanat elutasítása. Mintha mindig máshol szeretnék lenni, mint ahol épp vagyok. A múltban, a jövőben, bárhol, csak ne itt, most. Féltelek talán valamitől, ami a jelenben leselkedik rám? Vagy egyszerűen csak képtelen vagyok meglátni a szépséget, a lehetőséget, ami ott van, a kezem ügyében?

Elképzelek egy hatalmas, szürke gyökérzetet, mélyen a lelkemben. Ez a gyökér tartja fogva a szétszórtságomat. Minden egyes gyökérág egy-egy elkerült pillanat, egy-egy elszalasztott lehetőség, egy-egy be nem fejezett mondat. Ahhoz, hogy elengedjem ezt a szétszórtságot, el kell vágnom ezeket a gyökereket.

A vágás fájdalmas, de szükséges. Minden egyes gyökér elvágásával egyre tisztábbá, egyre fókuszáltabbá válok. Kezdem meglátni a szépséget a jelenben. Kezdem értékelni az apró dolgokat, a pillanatnyi örömöket. Kezdem érezni, hogy a szétszórtság helyett a jelenléttel töltöm meg a lelkem.