A Szív Cirkon Felhőfoszlányai

A birtoklás… furcsa, ragacsos háló. Nem csak tárgyakhoz láncol minket, hanem elvárásokhoz, elképzelésekhez is. Azt hisszük, ha valami a miénk, akkor az örökké a miénk marad, vagy legalábbis a mi elképzeléseink szerint alakul. Mintha a szívünk egy biztonsági záras szekrény lenne, ahová bezárjuk a szeretteinket, a sikereinket, a reményeinket… és aztán kétségbeesetten őrködünk rajta, nehogy valaki, vagy valami elvegye tőlünk.

Én is ezt tettem. Évekig kapaszkodtam egy elképzelésbe, egy ideálba, ami a valóságban sosem létezett. Egy kapcsolat volt ez, amibe annyi energiát, annyi álmot fektettem, hogy a végén már nem is láttam a másik embert, csak a saját, megváltásra váró illúziómat. Amikor pedig a kapcsolat véget ért, úgy éreztem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, egy létfontosságú szervet. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és én dühösen vádoltam mindent és mindenkit, csak magamat nem.

Egy nap, a kertemben sétálva, megláttam egy pókocskát, ahogy épp hálót szőtt a rózsabokor ágai között. Néztem, ahogy aprólékos munkával, türelemmel, feszíti ki a finom szálakat. Aztán egy erős szél fújt, és a háló egy része szétszakadt. A pók nem esett kétségbe, nem kezdett el haragudni a szélre. Egyszerűen, szívósan, újra kezdte a munkát.

Akkor értettem meg valamit. A birtoklás, a ragaszkodás olyan, mint egy törékeny, feszített háló. A szél mindig fújni fog, a változás elkerülhetetlen. A kérdés nem az, hogy meg tudjuk-e védeni a hálónkat a széltől, hanem az, hogy megvan-e bennünk a képesség, az erő, a rugalmasság, hogy újraépítsük azt. Hogy elengedjük azt, ami már nem a miénk, és bízzunk abban, hogy az