A Szív Csendjének Opálfényű Kútja

Ma a csendről írok, arról a belső csendről, ami nem a külső zajok hiánya, hanem a lélek mélyén feltörő, gyógyító forrás. A társalgás erdejében oly sokszor elveszünk a szavak sűrűjében, meg akarjuk magyarázni magunkat, meg akarjuk győzni a másikat, és közben elfelejtünk hallgatni. Nem csak a másikra, hanem önmagunkra is.

Egy régi legenda szerint a szív egy mély kút, melynek alján ott rejtőzik a valódi tudás. Ahhoz, hogy ezt a tudást elérjük, le kell csendesítenünk az elme hullámzó vizét, a gondolatok állandó áramlását. Nem elnyomni, hanem elfogadni és elengedni őket, mint a felhőket az égen. A Skorpió jegyében születettek mélyen ismerik ezt a küzdelmet, a belső viharok erejét, de éppen ezért van szükségük leginkább erre a belső csendre.

Én is sokat küzdöttem a csenddel. Sokáig azt hittem, ha nem beszélek, ha nem osztom meg a gondolataimat, akkor láthatatlan leszek, mintha nem is léteznék. Aztán rájöttem, hogy a valódi láthatatlanság a lélek zajában rejlik, amikor annyira elfoglal minket a saját hangunk, hogy nem halljuk meg a világ finom rezdüléseit, a szívünk halk suttogását.

A csend nem üresség, hanem teljesség. Olyan, mint az opálfény, ami minden színt magában hordoz, csak éppen nem egyszerre, hanem a fény játékában bontakozik ki. A csendben találkozhatunk a valódi önmagunkkal, a félelmeinkkel, a vágyainkkal, az örömünkkel. A csendben találhatjuk meg a választ a kérdéseinkre, a megoldást a problémáinkra. A csendben érthetjük meg, hogy kik is vagyunk valójában.