A Szív Éjfélkék Kútja

Néha úgy érzem, a szívünk mélyén egy éjfélkék kút rejtőzik. Nem a bánat kútja ez, nem is a magányé. Inkább az a hely, ahová a túláradó jóságunk, a naivitásunk, a mérhetetlen szeretetünk hullik, amikor a világ visszautasítja azt. Amikor egy kedves gesztust félreértenek, egy nyílt szívű közeledést visszautasítanak, egy önzetlen felajánlást kihasználnak. Nem gyűlölet ez, nem harag. Inkább egyfajta mély, néma szomorúság, ami beivódik a lényünkbe.

Sokáig azt hittem, ez a kút a gyengeségem jele. Azt hittem, be kell tömnöm, betonnal lefednem, hogy ne látszódjon a külvilág felé. Aztán egy nap, egy régi, bölcs lélek azt mondta nekem: "Ez a kút a te csillagkapud." Megdöbbentem. Hogy lehet egy ilyen mély fájdalom forrása valami pozitív?

Aztán rájöttem. A kút mélyén ugyanis ott csillog minden, amit valaha odaadtam, minden szeretet, ami visszhang nélkül maradt. Ott gyűlik össze a szívem tiszta esszenciája, átalakulva, megerősödve. És amikor eljön az idő, amikor a lelkem készen áll, ez a kút feltör. Nem fájdalomként, hanem éjfélkék fényárként. Új reményként, új lehetőségekként, új formában. Talán bölcsességként, talán kreativitásként, talán együttérzésként.

Ez a kút emlékeztet arra, hogy a szeretet soha nem vész el. Csak átalakul. És arra is, hogy néha engednünk kell a szívünknek, hogy érezzen, még akkor is, ha ez fájdalommal jár. Mert a fájdalomból születik a fény. És a szívünk éjfélkék kútja a mi személyes csillagkapunk a végtelen lehetőségek felé. A Hold ereje segít minket ebben, hogy a sötétségből meglássuk a ragyogást.