A Szív Kószáló Vándorútja

Ma reggel a tavaszi napfény átszűrődött a függönyön, és valami szelíd nosztalgiát ébresztett bennem. Eszembe jutott egy kép, ahogy gyerekként a nagymamám ölében ültem, és ő a mesék láthatatlan fonalát szőtte körém. Akkor még nem értettem, milyen mélyen gyökerezik a lélekben a mesélés vágya, az, hogy a valóságon túli rétegeket is megértsük, a láthatatlan üzeneteket meghalljuk. Éveket éltem azzal a meggyőződéssel, hogy a történetek csupán szórakoztató elemek, kitalált világok, melyek elrepítenek a mindennapokból. Aztán lassan rájöttem, hogy a lelkünk a legnagyobb történetmondó. Minden seb, minden öröm, minden elveszett álom egy-egy fejezet a mi belső könyvünkben.

Most, hogy idősebb lettem, és a csillagok útmutatása is egyre világosabbá válik számomra, látom, hogy még a születési horoszkópunk is egy történet, egy térkép, ami a lelkünk kószáló vándorútját rajzolja meg. A bolygók állása, a házak jelentése mind-mind szimbólumok, melyek a mélyebb valónkhoz vezetnek. Mintha az univerzum maga mesélne nekünk arról, kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk. A legmélyebb felismerések akkor érkeztek el hozzám, amikor elkezdtem a saját belső történeteimet elengedni, átírni, vagy éppen újraértelmezni. Ráébredtem, hogy mi magunk vagyunk a történetek, a mi életünk a legszentebb mese, amit valaha elmondhattunk. És a legfőbb feladatunk nem más, mint ezt a történetet tisztelettel, szeretettel és teljes szívvel élni, megírni. Minden egyes nap egy új lap, egy új bekezdés, egy új fordulat. Ne féljünk megírni a saját legendánkat.