A Szívek Örökké Zöldellő Erdői

Vajon észrevesszük-e valaha, hogy a szívek is erdők? Nem azok a sűrű, sötét, mohos fák borította tájak, amiket elképzelünk, hanem annál sokkal titokzatosabbak, élőbbek, és folyton változóak. Minden egyes emberi szív egy önálló, egyedi erdő, tele rejtett ösvényekkel, csendes forrásokkal, és néha vihar tépte, de újra sarjadó fákkal. A miénk is ilyen. Van benne egy tisztás, ahol a legtisztább szándékaink virágoznak, és van benne egy sötétebb zug, ahol a félelmeink gyökereznek mélyen a földben. A dühünk lángnyelvei néha felperzselik a lombkoronát, de a megbocsátás esője újra és újra életet lehel a hamu helyére.

A Léleknapló ezen bejegyzésében arra hívlak, hogy sétáljunk be a saját szív-erdőnkbe. Ne féljünk a benne rejlő árnyékoktól, mert éppen azok tesznek minket teljessé. Fedezzük fel azokat a részeket, amiket régóta elfelejtettünk, ahol a régen eltemetett álmok magjai várják, hogy kihajtsanak. Figyeljük meg, hogyan küzdenek a fák a fényért, és hogyan fonódnak össze a gyökerek láthatatlanul a föld alatt – akár az emberi kapcsolatok. Mindenki, akivel találkozunk, egy látogató a mi erdőnkben, és mi is az ővében. A szeretet az a napfény, ami élteti ezeket az erdőket, a belső békénk pedig az a csendes patak, ami átfolyik rajtuk. A Hold és a csillagok útmutatása, ha éppen a Kos tüzes energiái dominálnak, vagy a Halak intuitív áramlása, mind-mind formálja az erdőnk növekedését, a lombok színét, és a gyökerek erejét. Engedd, hogy az erdőd szabadon éljen, lélegezzen, és emlékezz, hogy még a legmélyebb tél után is eljön a tavasz, és új hajtások törnek elő.