A Szívek Örökké Zöldellő Ligete

Ma reggel a harmatos fűben sétálva egy apró, elfeledett ösvényre tévedtem. Nem kerestem, mégis odavezetett a lábam, mintha a föld suttogta volna a titkot. Emlékeztem gyerekkori sétáimra, amikor még minden bokor mögött tündéreket és manókat sejtettem. Ahogy ott álltam, egyszerre szorult össze a szívem a múló idő és a felnőtté válás vesztesége miatt, ami elvette tőlem azt a tiszta rácsodálkozást. Mennyi mindent felejtünk el, mennyi ösvényt hagyunk el lelkünk belső erdejében! Azt a fajta feltétel nélküli bizalmat, ami lehetővé tette, hogy meglássuk a varázslatot a hétköznapi dolgokban.

És ekkor, a gondolataim forgatagában, egy apró, elszáradt virágra pillantottam. Valaha gyönyörű lehetett, teli élettel, most pedig már csak a száraz szirmai emlékeztettek a letűnt dicsőségre. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban milyen könnyedén téptem le a virágokat, nem gondolva arra, hogy ezzel valaminek az életét oltom ki. Akkor még nem értettem a körforgást, azt, hogy minden elhervadt virág magot rejt magában, ami új életet ígér. Most pedig, ahogy az elszáradt virágot néztem, mintha a lélek suttogása hallatszott volna: "Ne ragaszkodj a múlthoz, de ne feledd el a tanulságait sem!"

Ez a pillanat ráébresztett arra, hogy mennyi feltáratlan szépség, mennyi elfeledett bölcsesség rejlik bennünk, csak elő kell hívnunk. Lehet, hogy felnőttként már nem hiszünk a tündérmesékben, de hiszünk a lélek erejében, a szeretet feltétel nélküli erejében. Abban, hogy a legmélyebb sebeinkből is sarjadhatnak új, gyönyörű virágok, ha engedjük, hogy a fény megvilágítsa őket. Engedjük, hogy a rég elfeledett ösvények visszavezessenek minket a szívünk örökk