A Szívtelen Sérelmek Borostyán Fogsága

A szívtelenség… milyen rideg szó. Nem olyan, mint a düh vulkánkitörése, vagy a bánat csendes áradása. A szívtelenség egy jégpáncél, ami lassan, alattomosan terjed, beborítva a lélek érzékeny tájait. Észrevétlenül zár magába sérelmeket, elhallgatott fájdalmakat, kimondatlan vádakat. Mint a borostyán, ami magába zár egy letűnt világot, úgy őrzi a szívtelenség a múlt árnyait, a gyógyulatlan sebek emlékeit.

Egy idős asszonyt láttam a piacon. Szép volt még mindig, ráncai nem csúfították, hanem történeteket meséltek. De a szeme… a szeme jégcsap volt. Ahogy a zöldségeket válogatta, ahogy a pénzt adta, minden mozdulatában érezhető volt a távolság, a ridegség. Később hallottam, hogy a fia évek óta nem látogatta, és a lánya is alig beszél vele. Valami megroppant benne, valahol útközben. A szeretet forrása elapadt, és a helyét átvette a sérelem borostyánfogsága.

Pedig a szívtelenség nem velünk született. Ez egy tanult viselkedés, egy védekezési mechanizmus. Amikor úgy érezzük, hogy újra és újra bántanak, elárulnak, kihasználnak, a szívünk ösztönösen bezár, hogy megvédje magát. De ez a védelem egyben börtön is. Megfoszt minket a valódi kapcsolódástól, az intimitástól, a szeretet áramlásától.

A gyógyulás útja hosszú és rögös. Először is fel kell ismernünk a borostyánt. Tudatosítanunk kell, hogy a szívtelenség nem megoldás, hanem teher. Aztán apránként, türelemmel és önmagunkkal való könyörületességgel el kell kezdenünk lebontani a jégpáncélt. Meg kell vizsgálnunk a sérelmeket, fel kell dolgoznunk a fájdalmat, és meg kell bocsátanunk – elsősorban önmagunknak. Mert a szeretet nem tűnik el, csak elrejtőzik.