A Szomorúság Angelit Égkupolája

Ma, a Mérleg jegyében járó Hold fényében, különösen élesen érzem a szomorúság súlyát. Nem a letargiát, nem a kétségbeesést, hanem a csendes, mély szomorúságot, ami az Angelit égkupolájához hasonlatos. Egy végtelen, kékes-fehér tér, ahol a fájdalom nem sikoly, hanem egy halk, szívszorító dallam.

Régen a szomorúságot el akartam fojtani. Gyengeségnek tartottam, valami olyasminek, amit le kell győzni. Mintha egy sötét folt lenne a ragyogó lényemen. Pedig a szomorúság nem ellenség, hanem hírnök. Üzenetet hoz a veszteségekről, a elmúlásról, a fájdalmas igazságokról, amiket el kell fogadnunk ahhoz, hogy növekedhessünk.

Az Angelit kupola nem zár le, hanem éppen ellenkezőleg: kitágítja a teret. Alatta képes vagyok meglátni a szépséget a törött dolgokban, a reményt a lemondásban. Megérteni, hogy a szomorúság a szeretet másik arca. Hiszen csak az tud igazán szomorkodni, aki mélyen szeretett.

Ma nem harcolok a szomorúság ellen. Meghívom magamhoz, leülök vele a csillagok alá az Angelit kupola árnyékában, és hagyom, hogy átjárjon. Tudom, hogy nem marad örökké, de addig is tisztelettel adózom a jelenlétének. Mert a szomorúság is én vagyok. A teljességem része. És ha elfogadom őt, akkor válok igazán egésszé.