A Szomorúság Gyöngyház Kagylója

Néha úgy érzem, a szomorúság egy hatalmas, mély tenger, amely elnyel, és a felszínre engedni sem akar. Kétségbeesetten kapálózok a sötét vízben, de a hullámok csak egyre magasabbra csapnak. Ebben a tengerben bolyongva találtam rá egy gyöngyház kagylóra. Fényesen csillogott a mélyben, pedig a sötétség teljesen körbevette. Óvatosan kinyitottam. Nem gyöngyöt találtam benne, hanem egy aprócska, vibráló lángot.

Ez a láng a remény lángja volt. Nem a nagy, mindent elsöprő tűz, ami azonnali változást ígér, hanem a csendes, kitartó fény, ami még a legmélyebb sötétségben is képes utat mutatni. Megértettem, hogy a szomorúság nem ellenség. Egy mély érzés, ami megmutatja, mi az, ami igazán fontos számunkra. A szomorúság egy kagyló, ami megvéd a világ zajától, lehetőséget adva a befelé fordulásra, az elengedésre és a gyógyulásra. És ebben a kagylóban ott rejtőzik a remény apró lángja, ami mindig megmutatja az utat a fény felé. Nem kell elutasítani a szomorúságot, csak hagyni kell, hogy áramoljon, és közben emlékezni a lángra, ami bennünk ég.