A Szomorúság Indigókék Óceánja

A szomorúság néha olyan, mint egy végtelen, indigókék óceán. Elnyel, körbeölel, és úgy érzed, sosem látsz ki belőle. A hullámok hol lágyan ringatnak, hol pedig megtépáznak, elsodorva mindent, amibe kapaszkodnál. Én is jártam ezen az óceánon, sodródva a kétségbeesés mélyén. Azt hittem, örökre el fog veszíteni a kék homály.

Egyik nap, mikor a hullámok különösen magasra csaptak, és úgy éreztem, már nincs erőm tovább úszni, egy apró, foszforeszkáló lényt pillantottam meg a mélyben. Egy apró, ezüstös halacska volt, aki a sötétség ellenére is ragyogott. Nem értettem, honnan meríti az erejét, hogy ilyen mélyen, ilyen sötétben is képes legyen fényt árasztani.

Elkezdtem figyelni őt. Lassan úszott, nem kapkodott, egyszerűen csak létezett, és ragyogott. Megértettem, hogy a fény nem a külvilágból jön, hanem belülről fakad. A szomorúság óceánja nem tűnt el, a hullámok továbbra is csapkodtak, de már nem éreztem magam elveszve. A kis halacska fénye emlékeztetett arra, hogy bennem is megvan a képesség, hogy ragyogjak, még a legnagyobb sötétségben is. Ez a kis lény a remény cseppje volt, melyet a szív mélyén őrzök, és mely erőt ad ahhoz, hogy tovább ússzak, tudva, hogy a felszín valahol ott vár rám. Azóta, ha a szomorúság óceánja ismét elnyel, emlékszem a kis halacskára, és tudom, hogy a fény mindig velem van, csak néha nehezebb észrevenni.