A Szomorúság Türkizkék Óceánja

A szomorúság… gyakran el akarjuk kerülni, elnyomni, mintha valami szégyellnivaló lenne. Pedig a lélek néha pont ebben az óceánban találja meg igazi mélységeit. Elképzelek egy hatalmas, türkizkék óceánt, amelynek felszíne sima, tükrözve a végtelen eget. De lejjebb, a mélyben, sötétség és ismeretlen lények laknak. A szomorúság pont ilyen. A felszínen látszik a csend, a beletörődés, de odalent, a legmélyebb pontokon ott pulzál az igazság.

Nemrég egy régi barátom mesélt arról, hogy elveszítette a munkáját. Megpróbáltam felvidítani, tanácsokat adni, de éreztem, hogy nem érek el hozzá. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna kimenteni őt a szomorúságából, inkább leültem mellé. Csak hallgattam. És ahogy mesélt, láttam, hogy az óceán az ő szemében tükröződik. A szomorúság nem a gyengeség jele volt, hanem a veszteség iránti tiszteleté. A gyász méltósága.

Azóta jobban értem. A szomorúság nem egy gödör, amiből ki kell mászni, hanem egy óceán, amiben meg kell tanulni úszni. Meg kell engedni, hogy magával ragadjon, hogy a mélybe húzzon, hogy felfedezzük a saját belső világunk elfeledett szigeteit. Mert a szomorúságban ott rejlik a megújulás lehetősége. A gyász után jön a tisztulás, a megtisztulás után pedig az újjászületés. Ne féljünk hát tőle, hanem merüljünk bele bátran, és hagyjuk, hogy a türkizkék óceán kimossa a lelkünkből a felesleges terheket. A mélyben vár ránk az igazi béke.