A Szorongás Fakó Holdudvara

Ma a szorongás szürke leplét érzem magamon. Nem a pánik hirtelen, fuldokló hulláma ez, hanem a bizonytalanság lassú, kíméletlen szivárgása. Mintha egy fakó holdudvar ülne a lelkemen, elhalványítva a bennem rejlő fényeket. Eszembe jut egy idős mester szavai, aki azt mondta, a szorongás nem ellenség, hanem egy elveszett gyermek, aki a figyelemre vágyik. Egy gyermek, aki fél, hogy nem elég jó, nem elég erős, nem elég szerethető.

Először megpróbáltam elnyomni. Elhessegetni a gondolatokat, elterelni a figyelmem. De a szorongás csak erősebb lett, mint egy éhes vadállat, melyet ketrecbe zártak. Végül leültem, csendben, és engedtem, hogy átjárjon. Nem harcoltam vele, csak figyeltem. Éreztem a gyomromban a görcsöt, a mellkasomban a szorítást, a gondolataim örvénylését.

És akkor megláttam benne a félelmet. A félelmet a jövőtől, a félelmet a kudarctól, a félelmet a magánytól. Megöleltem ezt a félelmet, mint egy sebesült madarat. Megköszöntem neki, hogy vigyáz rám, hogy óv a veszélyektől. És elmondtam neki, hogy már biztonságban vagyok. Hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy szembenézzek a kihívásokkal. Hogy soha nem vagyok egyedül, mert a szeretet mindig velem van.

Ahogy ezt kimondtam, a szorongás holdudvara halványodni kezdett. A szürke fátyol lassan felemelkedett, és a fények újra erősebben ragyogtak a lelkemben. Tudom, hogy a szorongás időnként visszatér majd. De most már tudom, hogy nem kell félnem tőle. Tudom, hogy a szeretet és az elfogadás a leghatékonyabb gyógymód a sebzett lélek számára. És azt is tudom, hogy a bennem rejlő fény mindig erősebb, mint a külső sötétség.