A Szorongás Holdfény Múmiái

A szorongás. Egy suttogó múmia, aki lassan tekeri be kötelékeivel a szívet. Nem egy hirtelen támadó szörnyeteg, hanem alattomos látogató, aki éjszaka érkezik, a holdfényben táncolva. Emlékszem, ahogy egy régi könyvtárban botlottam meg benne, porlepte kötetek között. A könyvek a bölcsességről, a harmóniáról meséltek, de én csak a betűk mögött rejlő ürességet láttam. A múmia lágyan simogatta a tarkómat, és azt súgta, "Nem vagy elég. Nem tudod megtenni. Mind el fog romlani." És én, ostoba, hittem neki. Elhittem, hogy a világ egy vesztett ügy, és én csak egy báb vagyok a sors színházában.

Aztán, egy hideg téli éjszakán, mikor a lelkem már majdnem teljesen a szorongás fogságába esett, egy apró csillagfény villant fel bennem. Egy emlék, egy pillanat, amikor bátran kiálltam magamért, amikor szerettem, amikor alkottam. A múmia kötelékei meglazultak egy pillanatra. Megértettem, hogy a szorongás nem egy legyőzhetetlen ellenség, hanem egy gyermeki félelem, aki figyelemre vágyik. Egy elhagyott árnyék, aki az ürességben kószál.

Most, amikor a szorongás múmiája újra feltűnik, nem futok el. Leülök mellé, és elkezdek mesélni neki. Mesélek a reményről, a szeretetről, a szépségről. Mesélek arról, hogy a világ tele van lehetőségekkel, és hogy én képes vagyok megragadni őket. És a múmia, lassan, elkezd olvadni a szavaim tüzében. A holdfény múmiái sosem tűnnek el teljesen, de megtanulhatunk velük táncolni, anélkül, hogy a kötelékeik megfojtanának. Mert a szívünkben rejlő fény erősebb, mint a legmélyebb éjszaka.