A Szorongás Holdkő Szövevénye

Éjszaka van. Az égbolton a Hold, tejfehér és éles, mintha egy gondolat lenne, ami nem hagy nyugodni. A szorongás néha pont ilyen: egy ragyogó, mégis hideg jelenlét, ami bevilágítja az árnyékokat, de nem oszlatja el őket. Érzem, ahogy a mellkasomban egyre jobban összeszorul valami, mint egy fonál, ami egyre vastagabbá válik. A Holdkő, a női energiák és az intuíció köve, most épp nem a békét hozza el, hanem a nyugtalanságot tükrözi vissza.

Egy régi történet jut eszembe: egy remete élt a hegyekben, aki sosem mutatott félelmet. Egy nap azonban, amikor leereszkedett a faluba, látott egy csoport gyermeket, akik éppen egy madarat kergettek. Hirtelen elfogta a szorongás, nem a madár miatt, hanem mert látta a saját mulandóságát a gyermekek játékában. Értette, hogy minden elmúlik, minden változik, és ez a felismerés félelemmel töltötte el. Visszatért a hegyekbe, és napokig meditált, míg rá nem jött, hogy a szorongás nem ellenség, hanem egy jelzés: emlékeztető arra, hogy értékeljük a pillanatot, mert az egyetlen, ami igazán a miénk.

A Holdkő szövevénye most bennem is ezt sugallja. Nem elnyomni kell a szorongást, hanem megérteni. Megengedni, hogy átjárjon, mint a szél a fák koronáját, de nem hagyni, hogy letarolja a belső tájat. Belenézni a Hold fényébe, és emlékezni, hogy a sötétség is része a teljességnek. A szorongás nem a vég, hanem egy lehetőség, hogy mélyebbre ássak magamban, és megtaláljam a gyökereimet, amelyek erősebbek, mint gondolnám. Lehet, hogy épp most születik valami új bennem, ami a felszínre akar törni, és a szorongás csupán a szülés fájdalma.