A Szorongás Ólom Pillangóketrece

Éreztem már a szorongást. Ki ne érezte volna? De nemrég mélyebbre hatoltam a lényegében, mint valaha. Elképzeltem egy óriási, sötét ketrecet, aminek a rácsai ólomból voltak. Bent pedig remegő, ólom pillangók vergődtek. Mindegyik szárnycsapásuk nehéz, fájdalmas volt, és csak tovább erősítette a ketrec rácsait. Én voltam az a ketrec, és én voltam azok a pillangók is.

Rájöttem, hogy a szorongás nem egy külső ellenség, hanem egy belső fogoly. A félelmeim, a "mi lenne, ha" kérdések, a kontrollvesztéstől való rettegésem mind-mind táplálják ezt a ketrecet. Minden negatív gondolat egy újabb ólomdarab a pillangók szárnyaira.

A kiút nem a harc. Nem az, hogy még több energiát fektetek a ketrec berácsázásába, hanem az, hogy megpróbálom enyhíteni a pillangók szenvedését. Hogy elfogadom a félelmeimet, tudomásul veszem őket, és megpróbálok együttérzéssel fordulni magam felé. Talán, ha egyenként feloldozom a pillangókat a félelem terhe alól, akkor a ketrec is elkezd repedezni. Talán, ha szeretetet és bizalmat csepegtetek a szorongás sötét bugyraiba, a pillangók szárnyai könnyebbé válnak, és képesek lesznek átrepülni a rácsok között. A szorongás nem legyőzendő ellenség, hanem átalakítandó energia. Tanulni kell vele élni, türelemmel és szeretettel vezetni a fény felé.