A Szorongás Tengerzöld Algái

Ma a szorongás fonja be a naplómat, mint tengerzöld alga egy elhagyatott hajót. Érzem, ahogy kúszik felém, nem hirtelen rohamként, hanem alattomosan, lágyan, de könyörtelenül. Mintha a lelkem mélyén megbúvó félelmekből szőtt háló lenne, ami lassan, de biztosan beborít mindent.

Régen egy idős halász mesélt nekem a tengerjáró élete során átélt szorongásairól. Nem a viharoktól félt, mondta, mert azokkal meg lehet küzdeni. A szorongás az volt, amikor csend honolt a tengeren, és a semmi nézett vissza rá a végtelen horizontról. Azt mondta, a szorongás az a tudat, hogy a sors bármikor elveheti mindazt, ami fontos.

Én is ezt érzem most. A biztonság illúziója foszlik szét, és a bizonytalanság hideg lehelete simogatja a tarkómat. De talán a szorongás nem ellenség, hanem figyelmeztetés. Talán arra hív, hogy mélyebbre ássak magamban, hogy megkeressem azokat a gyökereket, amik a viharban is megtartanak. Talán arra tanít, hogy értékeljem a pillanatot, amíg még tart, és ne a jövő árnyait kergessem.

Mert a tengerzöld algák is szépek a maguk módján. Emlékeztetnek a tenger erejére, a változás állandóságára. És arra, hogy az élet sosem áll meg, még akkor sem, ha a szorongás néha beborít mindent. Lélegezzünk mélyeket, és engedjük, hogy a napfény áttörjön az algafüggönyön.