A Szorongás Vasgyökerű Fája

Ma reggel, a napfelkelte rózsaszín festékcseppjei helyett, valami szürke, nehéz telepedett a lelkemre. A szorongás, ez a vasgyökerű fa, mélyen kapaszkodott a szívem talajába. Nem hirtelen tört rám, hanem lassan kúszott fel, mint a borostyán a falakon, először csak finom, puha érintésekkel, aztán egyre szorosabban, míg már nem tudtam szabadulni tőle. Éreztem, ahogy az ágai körbefonják a gondolataimat, a levelei eltakarják a napot, és a gyökerei kiszívják az örömöt.

Hosszú ideig tehetetlenül álltam alatta, hagytam, hogy beárnyékolja a létezésem. Aztán eszembe jutott egy régi történet egy vándorról, aki egy óriási fába botlott az erdő mélyén. A fa kérte, hogy vágja ki, mert már nem bírja a terhet. A vándor először megijedt, de aztán eszébe jutott, hogy minden fa magában hordozza a pusztulás és az újjászületés lehetőségét. Nem azonnal akarta kivágni, hanem leült a tövébe, és elkezdett beszélgetni vele. Megkérdezte, mi nyomasztja. A fa elmondta, hogy fél a széltől, a vihartól, attól, hogy elveszíti a leveleit, hogy elszáradnak az ágai. A vándor hallgatott, aztán azt mondta: "Én nem foglak kivágni. Megtanítalak a széllel táncolni."

És ekkor én is tudtam, hogy a szorongásom nem ellenség, hanem egy része önmagamnak. Egy jelzés, hogy valami figyelmet, gondoskodást igényel. Nem kivágni kell a vasgyökerű fát, hanem megtanulni vele együtt létezni, elfogadni az árnyékát, és megkeresni azokat a pillanatokat, amikor a levelek között átszűrődik a fény. Megtanulni táncolni a félelmeimmel, és tudni, hogy a gyökerek mélyén ott rejtőzik az erő, a kitartás, és a lehetőség a növekedésre. Mert a szorongás néha csak azt akarja,