A Szorongás Zafírkék Ketrece

Ma hajnalban, a telihold ezüstös fényében, egy rég nem látott vendég kopogtatott a lelkem ajtaján: a szorongás. Zafírkék ketrecbe zárt madárként verdesett bennem, kalitkájának rácsai a "mi lesz, ha…" kérdésekből kovácsolódtak. Észrevettem, hogy a légzésem szaporábbá vált, a gondolataim pedig egymással versenyeztek, mindegyikük a jövőbeli katasztrófák rémképét festve.

Egy pillanatra hagytam, hogy a szorongás eluralkodjon rajtam. Belemerültem a zafírkék rácsok hidegségébe, éreztem, ahogy szorítják a szívemet. Aztán eszembe jutott egy régi történet, amit a nagymamám mesélt: egy királyról, aki annyira félt a jövőtől, hogy elhanyagolta a jelen örömeit. Mire rájött a hibájára, az élete elszállt, mint egy illékony álom.

Ekkor mély levegőt vettem, és a holdfény segítségével elkezdtem lebontani a ketrecet. Minden egyes lebontott ráccsal egy újabb "mi lesz, ha…" kérdést engedtem el. Tudtam, hogy a jövő bizonytalan, és a félelem természetes érzés, de nem szabad hagyni, hogy börtönbe zárjon. A pillanatnyi békét kell választani, még akkor is, ha a szorongás néha visszatér. Mert a lelkünk nem ketrecbe való, hanem arra, hogy szabadon szárnyaljon, a jelen pillanatának kék ege alatt.