A Szótlanság Bíbor Ametisztje

Volt egyszer egy idős remete, aki a hegyek között élt teljes magányban. Nem szólt senkihez, nem hallgatta senki szavát. Sokak szerint azért választotta ezt az életet, mert egykor szerelmes volt, de a lány szívét más nyerte el. A fájdalom elviselhetetlen volt számára, ezért elnémította a szívét, a száját, minden érzékszervét, amely a külvilággal kapcsolatot teremtett. Egyetlen dolog maradt számára, a csend. És a csendben, furcsa módon, nem a bánat, hanem a béke rejtőzött.

Évek teltek el. A remete megtanulta a természet nyelvét. A szél suttogását, a kövek üzenetét, a madarak énekét. Rájött, hogy a valódi kommunikáció nem a szavakban rejlik, hanem a rezgésekben, a jelenlétben, az együttérzésben. A szavak gyakran hazudnak, de a csend soha. A csend őszinte tükör, amely megmutatja a lélek valódi arcát.

Egy nap egy fiatalember talált rá a remete kunyhójára. Tele kérdésekkel, tele kétségekkel. Kíváncsi volt a remete bölcsességére, hátha választ kaphat élete útkeresésére. A remete hallgatott, csak nézett a fiatalember szemébe. Aztán lassan, mozdulatlanul a kezébe nyomott egy csiszolatlan ametisztet. A fiatalember értetlenül nézett. A remete mosolygott. Ebben a pillanatban a fiatalember megértette. Nem a szavakban van a válasz, hanem a szív csendjében. Az ametiszt, a szótlanság köve, emlékeztette őt, hogy nézzen befelé, hallgasson a saját lelkére. A válasz mindig ott van, csak a zaj elnyomja.