A Szótlanság Holdkő Barlangrajzai

Ma a szavak súlyát érzem, ahogy elnémítják a belső hangot. A szavak, melyekkel meg akarjuk határozni, aminek határtalan a lényege. A szavak, melyekkel el akarjuk takarni a sebezhetőségünket, ahelyett, hogy beengednénk a gyógyító napfényt. Eszembe jut egy régi történet egy remetéről, aki felhagyott a beszéddel. Nem azért, mert nem tudott, hanem mert rájött, hogy a valódi kommunikáció a csendben rejlik. A belső csendben, ahol a lélek rezdülései tisztán hallhatók. A külső csendben, ahol a természet üzenetei átjárják a tudatunkat. A remete a Szótlanság Barlangjában élt, melynek falait holdkő borította. Minden teliholdkor, amikor a fény beragyogta a barlangot, a falakon ősi barlangrajzok jelentek meg. Nem történeteket meséltek, hanem érzéseket közvetítettek: a létezés örömét, a halál elfogadását, az összetartozás vágyát. Rájöttem, hogy a szavak néha csak zajt keltenek, elfedik a valódi üzenetet. Hogy néha a hallgatás a leghangosabb vallomás. Ma megpróbálok csendben lenni, beengedni a holdfényt a belső barlangomba, és meghallani a lélek barlangrajzait. Talán ott találom meg a választ, amit a szavak sosem tudtak megadni. Talán ott találok rá önmagamra.