A Szótlanság Jáspis Barlangjai

Valahol mélyen, a lélek legrejtettebb zugaiban, ott rejtőzik a Szótlanság Jáspis Barlangja. Nem egy hely ez, amit meg lehet látogatni, hanem egy állapot, egy mély csend, ahol a kimondatlan szavak visszhangzanak, és ahol a legmélyebb igazságaink lakoznak.

Évekig éltem felszínes csevegések, udvarias small talk-ok és a saját magam számára épített szavak tornyában. Azt hittem, ha folyamatosan beszélek, ha elmondom, mit gondolok és érzek (vagy legalábbis azt, amit gondoltam, hogy gondolnom és éreznem kellene), akkor elkerülhetem a mélyebb kérdéseket, a kínos csendeket, azokat a pillanatokat, amikor szembe kell néznem az igazi önmagammal.

Aztán jött egy pillanat, egy váratlan fordulat, amikor minden szó elillant. Mint amikor a tenger visszahúzódik egy cunami előtt, feltárva a sosem látott, homokos mélységeket. Ott álltam, meztelenül, védtelenül, a Szótlanságban.

Eleinte féltem. Azt hittem, elvesztem, mert nem tudom, mit mondjak. De aztán, a csendben, elkezdtem hallani. Nem hangokat, hanem érzéseket. A szívem dobogását, a lélegzetem ritmusát, a testem apró rezdüléseit. És valami mást is. Egy mélyebb, bölcsebb hangot, ami belülről szól.

A Szótlanság Jáspis Barlangjában találtam meg az igazi énemet. Nem azt a képet, amit a világnak mutogattam, hanem a csendes, törékeny, de rendkívül erős lényt, aki mindig is ott volt bennem. Most már tudom, hogy a szavak fontosak, de a csend még fontosabb. Mert a csend az, ahol meghallhatjuk az igazságot, és ahol megtalálhatjuk önmagunkat. Belépek ide, amikor a világ zajossá válik, és itt találok békét, útmutatást, és a választ a kérdéseimre.