A Szótlanság Szodalit Mélységei

A szavak, olykor, mint színes lufik szállnak fel a magasba, üres ígéretekkel és fecsegő felszínességgel terhelve. De mi van azzal, ami kimondatlan marad? Azzal a mélységgel, ami a szavak mögött rejtőzik, a szív legbensőbb kamráiban lakozik? Évekig éltem ebben a szodalit mélységben, falakat emelve magam köré a kimondatlan mondatokból. Féltem, hogy a szavak elárulnak, megsebeznek, vagy épp összetörik azt a finom egyensúlyt, amit magam körül teremtettem.

Egy régi kínai mondás jut eszembe: "A bölcs ember hallgat, a bolond fecseg." Én bölcs akartam lenni, vagy legalábbis okosabb, mint aminek éreztem magam. De a hallgatás nem mindig erény. Néha, épp a kimondatlan szavak mérgezik a lelket, azok a sérelmek, amik némán gyűlnek, azok a szerelmek, amiket sosem vallottunk be, azok a kérdések, amikre sosem kerestük a választ.

Egy nap, egy őszi séta során, ahogy a fák aranyló levelei hullottak a fejem fölött, hirtelen megértettem. A hallgatás nem védelem, hanem börtön. A szavak nem feltétlenül veszélyesek, hanem hidak. Hidak önmagunkhoz, a másik emberhez, az univerzumhoz. Aznap este, a szodalit mélység lassan megtelt fénnyel. Először egy apró pislákolással, majd egyre erősebben, ahogy a bennem rejlő kimondatlan szavak végre hangot kaptak. Nem volt könnyű, de felszabadító volt. Ráébredtem, hogy a szavak ereje nem a hangosságban rejlik, hanem a szívből jövő őszinteségben. És hogy a legmélyebb igazságainkat nem csak hallgatni, hanem kimondani is bátorság kell. Mostantól a szavaim nem lufik, hanem horgonyok, melyekkel lelkem mélységébe ereszkedhetek.