A Tehetetlenség Hematit Bábjai

Néha úgy érezzük, mintha egy színházban ülnénk, ahol a darabot nem mi írjuk, a szerepeket nem mi osztjuk, és a tapsot sem mi aratjuk le. A tehetetlenség sötét hematit bábui vagyunk, láncokkal kötve egy láthatatlan rendezőhöz. Mozdulni szeretnénk, de a zsinórok húzása erősebb. Szólni akarnánk, de a szánkat befogja a félelem hangtalan sikolya.

És akkor jön a felismerés, olyan halkan, mint a szél zizegése a fák lombjai között: a színház nem kívül van, hanem belül. A rendező, akinek a kegyeire vagyunk utalva, nem egy távoli hatalom, hanem a saját elménk. A zsinórokat pedig a hiedelmeink, a berögzött mintáink, a félelmeink és a korlátozó gondolataink szövik.

A hematit a föld energiáját hordozza, a stabilitást és a gyökeret. Emlékeztet, hogy még a legmélyebb tehetetlenségben is ott van bennünk a lehetőség, hogy letépjük a láncokat. Nem egy csapásra, nem egyetlen hősies mozdulattal. Hanem apró, kitartó lépésekkel. Az első lépés talán csak annyi, hogy tudatosítjuk a zsinórokat, megnevezzük a bábmestert az elménkben. A második, hogy megkérdőjelezzük a darab igazságtartalmát. A harmadik, hogy új szerepeket írunk magunknak, olyanokat, amik a szívünk mélyéből fakadnak.

És lassan, lépésről lépésre, a hematit bábukból önálló, szabad lényekké válunk, akik a saját életük színpadán játszanak, a saját szabályaik szerint. A taps pedig nem mások elismerése, hanem a saját szívünk dobbanása, a lélek örömteli tánca a szabadság szárnyain.