A Tehetetlenség Lila Ködfátyla

A tehetetlenség… ismernünk kell. Nem a bénító, fuldokló érzésre gondolok, amely a mély depresszió árnyékában lapul, hanem arra a finomabb, szinte észrevétlen fátyolra, amely oly sokszor borul a szívünkre, amikor a világ igazságtalanságaival szembesülünk. Látjuk a szenvedést, a fájdalmat, a pusztulást, és a lélek egy pontján egyszerűen megdermedünk. Úgy érezzük, bármit is tennénk, az olyan lenne, mintha egy óceánt próbálnánk meg egy teáskanállal kiüríteni.

Egy nap egy idős asszonyt láttam a parkban, aki az elhagyott galambokat etette. Apró morzsákat szórt eléjük remegő kézzel, miközben a szeme tele volt könnyel. Megkérdeztem tőle, miért sír. Azt felelte: "Látom a háborút a tévében, látom az éhezést, a betegséget. Mit ér az én kis morzsám ehhez képest?"

Én csak annyit feleltem: "Talán nem menti meg a világot, de megmenti ezeknek a galamboknak a napját. És talán, csak talán, ez a szeretetcsepp elindít egy hullámot."

Mert a tehetetlenség érzése csapda. Elhiteti velünk, hogy a kis cselekedeteink nem számítanak. Pedig minden morzsa, minden kedves szó, minden segítő kéz egy fénysugár a sötétségben. Ne engedjük, hogy a világ fájdalma elnyomja a szívünkben rejlő szeretet erejét. Forduljunk a mikrokozmosz felé, segítsünk ott, ahol tudunk, és bízzunk abban, hogy a szeretet láncolata, melyet elindítunk, messzebbre ér, mint gondolnánk. Mert a csillagok is apró fénypontok, mégis beragyogják az egész univerzumot. A mi apró jócselekedeteink is hasonlóak: aprók, mégis fényesek lehetnek.