A Tehetetlenség Óceánkék Mélysége

Valahányszor a Tehetetlenség óceánkék mélysége felém hullámzik, a szívem mintha egy aprócska, elhagyott csónak lenne a végtelen víztükrön. Nincs evezőm, nincs iránytűm, csupán a hullámok kegyére vagyok bízva. Emlékszem, egy alkalommal, amikor a Neptunusz kvadrátban állt a Napommal, különösen erősen éreztem ezt a bénító erőt. Minden tervem, minden elképzelésem zátonyra futott. A tehetetlenség lassú, nyomasztó áramlata lehúzott a mélybe.

Ekkor, a mélység sötétjében, egy apró, foszforeszkáló medúza úszott felém. A fénye nem volt vakító, mégis áttörte a kétségbeesés sűrű ködét. Azt súgta: "Nem kell mindent irányítanod. Engedd, hogy a víz vigyen. Néha a tehetetlenség a legnagyobb tanítómester. Megmutatja, hol vannak a gyökereid, amik erősen tartanak akkor is, ha a felszínen hánykolódsz."

Megértettem. A tehetetlenség nem a vég, hanem egy kapu. Egy lehetőség, hogy elengedjem a görcsös ragaszkodást a kontrollhoz, és bízzak az univerzum bölcs áramlásában. Azóta, amikor érzem a tehetetlenség óceánját körülöttem, már nem küzdök ellene. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a hullámok ringassanak. Mert tudom, hogy a mélységben rejtőzik a béke és a megnyugvás. És hogy a part, bár nem látom, mindig ott van, valahol a horizonton.