A Tehetetlenség Opál Szürkülete

Néha úgy érzem, mintha egy opál belsejébe zárva léteznék. Színes, káprázatos világ, ám mégis fogoly vagyok benne. Ez a tehetetlenség, a pillanat, mikor tudom, látom a megoldást, az utat, mégsem bírok mozdulni. Mintha ólommal öntötték volna ki a lábaim, a szavaim elakadnak a torkomon, a gondolataim pedig egy szédítő körhintán pörögnek.

Nemrég egy idős asszonyt láttam a piacon, aki elesett. Körülötte tolongtak az emberek, tanácsokat osztogattak, de senki nem nyújtotta ki a kezét, hogy felsegítse. Néztem, ahogy a tehetetlenség vastag fátyla borul a térre. Éreztem a saját bénultságomat is, ahogy tétován álltam, mérlegelve a segítséget és a félelmet, hogy talán rosszat teszek. Végül egy fiatal lány lépett oda, és szó nélkül felemelte a nénit.

Azóta azon gondolkodom, hogy a tehetetlenség nem a külső körülmények szüleménye, hanem a belső félelmeink kivetülése. Félünk a felelősségtől, a következményektől, a hibáktól. Pedig néha csak egyetlen apró lépés választ el bennünket a cselekvés erejétől. A tehetetlenség opálja akkor válik szabadító ragyogássá, ha merünk kilépni a szürkületből, és a szívünk szavára hallgatva cselekszünk. Akkor is, ha a lépésünk tökéletlen. Akkor is, ha félelmetes. Mert a valódi fogolyság a tétlenség fogsága.