A Tehetetlenség Szelenit Szobája

A szelenit szobája. Fehér falak, lágy fény, abszolút csend. Ide menekülök, amikor a világ terhe rászakad a vállamra, amikor a cselekvés lehetősége köddé válik, és a tehetetlenség bénító karmai szorítják a szívem. Belépek, és érzem, ahogy a szelenit rezgése átjár. Nem kínál azonnali megoldást, nem ígér varázslatot. Egyszerűen csak lelassít. Megállít.

Ebben a fehér térben, a csend ölelésében tudatosul bennem, hogy a tehetetlenség nem a gyengeség jele. Nem a kudarc beismerése. Néha épp az ellenkezője. Az elengedés képessége, annak felismerése, hogy vannak dolgok, amik kívül esnek a hatalmunkon. Amiket nem tudunk befolyásolni, megváltoztatni. Mint egy áradás, ami elönti a mezőket. Hiába a kétségbeesett védekezés, az ár elkerülhetetlen.

A szelenit megtanít arra, hogy ebben a helyzetben ne a harcot válasszam. Ne pazaroljam az energiámat a lehetetlenre. Ehelyett fogadjam el a pillanatot, lélegezzem be a fájdalmat, a félelmet, és engedjem, hogy átfolyjon rajtam, mint a víz a köveken. Tudom, hogy az ár egyszer visszahúzódik. És utána lehetőségem lesz újjáépíteni. Talán másképp, talán jobban. De ehhez először meg kell adnom magam a tehetetlenségnek, meg kell fürödnöm a szelenit fényében, és meg kell hallgatnom a csend üzenetét: „engedj el, és légy.”