A Teremtés Rodokrozit Rózsái

A kétely sötét árnyékában néha elfelejtjük, mekkora teremtő erő lakozik bennünk. Mint egy elhagyatott kert, ahol a virágok nem mernek kibontakozni, mert félnek a hidegtől, a sötétségtől, a vélt elutasítástól. Pedig a lélek mélyén ott izzik a rodokrozit rózsaszínje, a teremtés lángja, mely táplálja a bennünk rejlő lehetőségeket.

Láttam egy öreg kertészt, aki évekig gondozott egy terméketlennek hitt földdarabot. Minden nap gyomlált, öntözött, beszélt a földhöz, a napfényhez, a nem létező virágokhoz. A szomszédok kinevették, de ő nem törődött velük. Hitt benne, hogy a földben szunnyadó magok egyszer majd kibontakoznak. És egy napon, mintha egy csoda történt volna, a sivár földet ellepték a rodokrozit rózsák. Édes, rózsaszín illatuk betöltötte a levegőt, és mindenki elcsodálkozott a kertész kitartásán, hitén.

Mi is ilyen kertészek lehetünk a saját életünkben. A kétely helyett választhatjuk a hitet. A félelem helyett a reményt. A sötétség helyett a rodokrozit rózsaszínjét. Engedjük, hogy a teremtés lángja átjárja a lelkünket, és ültessünk magokat a saját elhagyatott kertünkbe. Beszéljünk a bennünk rejlő lehetőségekhez, gondozzuk őket szeretettel, és higgyük el, hogy egyszer majd kibontakoznak, és betöltik a világot a mi egyedi, rózsaszín illatunkkal. Mert a teremtés nem egy távoli dolog, hanem a lényünk része, a szívünk ritmusa, a rodokrozit rózsák örök ígérete.