A Testetlenség Gyémánt Szilánkjai

A lélek néha vágyni kezd a testetlenség állapotára. Nem a halálba vágyik, ó, nem. Hanem abba a tiszta, eredendő formába, mielőtt belebújt a hús és vér alkotta korlátok közé. Képzeljétek el, mint egy gyémántot, ami beszennyeződött a világ porával. Nem vesztette el a szépségét, a fényét, csupán egy réteg fedezheti.

Egy napon, miközben a naplemente arany sugarai festették vörösre a hegyeket, éreztem ezt a vágyat. Mintha a bőröm túl szűk lenne, a csontjaim túl nehezek. A gondolataim pedig kavarogtak, mint egy viharfelhő. Ültem a parton, hallgattam a hullámok suttogását, és arra gondoltam, milyen lenne feloldódni ebben a végtelen óceánban. Nem eltűnni, hanem kitágulni, részesévé válni mindennek.

És akkor megértettem. A testetlenségre való vágy nem a menekülésről szól, hanem az emlékezésről. Emlékezni arra, hogy kik voltunk, mielőtt a test korlátai közé szorultunk. Emlékezni a végtelen potenciálra, a tiszta fényre, ami bennünk él. Ez a fény nem szűnik meg létezni, még akkor sem, ha a testünk elporlad. Fény marad a fényben, energia az energiában.

A testetlenség nem egy hely, hanem egy állapot. Egy állapot, amire emlékezhetünk, amihez kapcsolódhatunk, ha csendet teremtünk magunkban, ha lecsendesítjük az elménk zaját, és figyelünk a szívünk suttogására. Akkor érezhetjük, ahogy a gyémántunk tisztul, ahogy a fényünk egyre erősebben ragyog. És rájövünk, hogy a test nem börtön, hanem eszköz. Egy eszköz, amivel megtapasztalhatjuk a világot, amivel kifejezhetjük a lelkünk mélységeit. De nem a test határoz meg minket. Mi határozzuk meg a testet. Mi vagyunk a fény, ami átvilágít rajta.