A Tökéletlenség Borostyánfényű Ablakai

Oly sokszor keressük a hibátlant. Tökéletes képet festünk magunkról, másokról, a világról, aztán csalódottan zúzzuk darabokra a tükröket, amik a repedéseket mutatják. Pedig a repedések, a tökéletlenségek azok az ablakok, melyeken át a valódi fény szűrődik be.

Emlékszem, nagymamám mindig azt mondta: "Aki nem hibázik, az nem is él." Ő, aki a háborút is túlélte, aki egyedül nevelt fel engem, tökéletlenségeivel volt tele, mégis, nála bölcsebb embert sosem ismertem. Az ő karcos hangjában, a ráncokkal barázdált arcában, a kicsit sántító járásában volt valami mély, igaz. Nem akart mást mutatni, mint ami volt.

Évekig küzdöttem, hogy más legyek. Vékonyabb, okosabb, sikeresebb. Aztán egy nap megértettem: a tökéletlenségeim tesznek engem egyedivé. Az a kicsit ügyetlen mosoly, az a makacs ragaszkodás az elveimhez, az a néha túlcsorduló érzékenység. Ezek vagyok én. Nem egy csiszolt gyémánt, hanem egy borostyán darab, mely magába zárta az idő nyomait, a fájdalmat, a szeretetet, a tapasztalást.

Ne féljünk a tökéletlenségtől. Ne akarjunk mások lenni. Fedezzük fel a saját borostyánfényű ablakainkat, melyeken keresztül a lélek igazi ragyogása árad. Mert a tökéletlenség az, ami igazán emberivé tesz minket. És az igaz emberség az, ami igazán gyönyörű.