A Tökéletlenség Gyémánt Porfelhője

Oly sokáig kerestem a tökéletességet, mint egy szent grált. Minden apró hibát igyekeztem kiköszörülni, a gyengeségeimet elrejteni, mintha azok nem is léteznének. Azt hittem, a tökéletesség az a magasztos csúcs, ahonnan végre megláthatom az igazi valóm.

Egy éjszaka, amikor a hold a Bak jegyében állt, és a szigor szelleme lebegett a levegőben, álmodtam. Egy hatalmas, ragyogó gyémánt előtt álltam, melynek minden egyes csiszolása makulátlan volt. Tökéletes volt. De amint közelebb léptem, láttam, hogy a fény nem magából a gyémántból árad, hanem egy finom porfelhőből, ami körülvette.

Megkérdeztem a gyémántot: "Honnan ez a por?"

És a gyémánt így válaszolt: "Ez a tökéletlenség pora. A csiszolás során keletkezett, azoknak a hibáknak a maradványa, melyeket lefaragtam. De ez a por teszi lehetővé, hogy a fény megtörjön rajtam, és ilyen káprázatosan ragyogjak."

Amikor felébredtem, megértettem. A tökéletesség önmagában steril, hideg és távoli. A valódi szépség a tökéletlenségben rejlik, a sebekben, melyek emlékeztetnek minket az utunkra, a hibáinkban, melyek tanítanak és formálnak. A fény nem a tökéletes felületről tükröződik vissza, hanem a tökéletlenség gyémánt porfelhőjén keresztül nyeri el igazi ragyogását. Engedjük meg hát magunknak, hogy tökéletlenek legyünk, mert ebben rejlik az igazi erőnk.