A Tökéletlenség Rubin Szívverése

Hajnal volt. Az ég alja bíborban izzott, mintha a kozmosz szíve dobogna. Én pedig a tükör előtt álltam, a ráncaimat számolgatva, melyek a szemem körül rajzolódtak. Minden egyes vonás, mint egy apró, finom véset, a múló idő szomorú üzenete. Éreztem, ahogy a tökéletesség utáni vágy görcsbe rántja a gyomrom. Hiszen annyira szeretnék megfelelni a világnak, a képeknek, amiket a közösségi média áraszt, a saját magam elé támasztott, elérhetetlen ideáloknak.

Aztán eszembe jutott egy idős mester szava, akivel régen találkoztam egy távoli kolostorban: "A tökéletesség illúzió. Ami valódi, az a bennünk rejlő, folyton változó esszencia." Akkor még nem értettem igazán, mit is jelent ez. Most viszont, ahogy a nap sugarai megcsillantak a rubin gyűrűmön, megértettem. A rubin, apró hibáival, zárványaival együtt is gyönyörű. Él. A tökéletlensége adja az egyediségét.

És talán éppen ez a mi esszenciánk is: a tökéletlenségeink összessége. A sebek, a csalódások, a tévedések, a gyengeségek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kik vagyunk. Nem kell elrejtenünk őket. Nem kell szégyellnünk. Ehelyett hordozzuk őket büszkén, mint a rubin a zárványait. Mert ezek tesznek minket igazán emberivé. Ezek által tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ezek által tudunk szeretni és megbocsátani. Magunknak is. A tökéletlenség maga az élet lüktetése, a szívverésünk ritmusa.