A Tudatlanság Éjfekete Óceánja

Ma a tudatlanság mély, éjfekete óceánja felé evezek lélekcsónakomon. Nem a butaság, vagy a műveletlenség tudatlanságáról beszélek, hanem arról a sötétségről, ami akkor borul ránk, amikor elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. Amikor az egó hangos kiáltásai elnyomják a szívünk halk suttogását.

Egy régi legenda kering a csillagok között, arról az istennőről, aki önmagát felejtette el. Arca tiszta volt, mint a hó, szeme mély, mint a végtelen űr. Ám a világ zajai, a mások elvárásai, a megfelelés kényszere lassan beterítették tudatát, mint sűrű köd. Elveszett az illúziók tengerében, azt hitte, az a valóság, amit mások mondanak róla, amit mások akarnak tőle.

Évekig bolyongott ebben a sötétségben, míg egy nap egy apró, halvány fény nem villant fel a mélyben. Ez a fény az emlékezés szikrája volt, ami lassan, de biztosan lángra lobbantotta benne a tudást. Rájött, hogy a tudatlanság nem egy állapot, hanem egy választás. Választás arra, hogy elhisszük, amit mások mondanak rólunk, ahelyett, hogy a saját szívünk mélyére tekintenénk.

Ez a legenda arra emlékeztet engem, hogy a tudatlanság nem egy legyőzhetetlen ellenség. Hanem egy olyan sötétség, amit a tudatosság, a szeretet és az önmagunkba vetett hit fényével oszlathatunk el. Merüljünk hát el a csendben, hallgassuk meg a lelkünk szavát, és emlékezzünk arra, kik is vagyunk valójában. Mert a tudás, amire szükségünk van, mindig is ott volt bennünk. Csak emlékeznünk kell rá.