A Tudatlanság Obszidián Barlangjai

Volt egyszer egy fiatal lélek, aki azt hitte, mindent tud. Mint frissen csiszolt tükör, úgy verte vissza a világot, meggyőződve arról, hogy tökéletesen látja a valóságot. Önteltsége olyan sűrű volt, mint a fekete éj, nem engedett be sem fényt, sem kétséget. Belépett a Tudatlanság Obszidián Barlangjaiba, ahol a visszhangok csak saját hangját erősítették, megerősítve téveszméit. Ahogy mélyebbre merészkedett, a barlang egyre szűkebb lett, a tükör egyre torzabb. Azt hitte, a barlang az ellenség, a sötétség pedig csapda. Nem értette, hogy a barlang ő maga. A tudatlanság nem külső erő, hanem a belső vakság, a hajlam arra, hogy ne lássuk meg a valóságot. Csak amikor a tükör összetört a saját súlyától, és a darabok a földre hullottak, akkor kezdett pislákolni a fény. Az obszián szilánkjai között átszűrődött a csillagok fénye, emlékeztetve arra, hogy a tudás nem a birtoklás, hanem a keresés útja. És hogy a sötétség nem örök, csupán a fény hiánya.