A Túlélés Fekete Obszidián Pajzsa

Néha, mélyen a lelkünk rejtekében, egy sötét kamrában lakozik a túlélés ösztöne. Nem a ragyogó, mindent legyőző hős, hanem a megsebzett vad, aki a sarokba szorulva morog, és mindent megtesz, hogy életben maradjon. Évekig cipeltem ezt az obszián pajzsot, minden fényt elnyelve, minden melegséget távol tartva. Azt hittem, ez a pajzs véd meg a fájdalomtól, a csalódástól, a világtól.

Egyik éjjel, mikor a Hold Skorpióban járt, és a félelmeim élesebbnek tűntek mint valaha, egy idős asszonnyal találkoztam a parkban. Ült egy padon, és a csillagokat nézte. Odaléptem hozzá, és elpanaszoltam neki a terhemet, a pajzsom súlyát. Ő csak mosolygott, és azt mondta: "Lányom, az obszián ereje abban rejlik, hogy segít meglátni a sötétséget önmagadban, de nem arra való, hogy örökké eltakarja a napot."

Ezek a szavak mélyen belevésődtek a szívembe. Elkezdtem apránként lefaragni a pajzsom éleit, beengedve egy-egy sugarat, egy-egy mosolyt, egy-egy érintést. Fájdalmas volt, mintha a bőröm perzselődne, de közben éreztem, hogy lélegzem, hogy élek. Ráébredtem, hogy a túlélés nem a sötétségben való rejtőzés, hanem az, hogy merünk sebezhetőnek lenni, hogy merünk élni a fényben is, a sötétséggel együtt. Az obszián pedig, a maga tökéletes sötétségével, emlékeztet arra, hogy a fény csak a sötétség ismeretében ragyoghat igazán.