A Túlzás Aranyló Pókhálója

Olyan finom szálakból szövődik, hogy alig vesszük észre, ahogy befog minket. Az Aranyló Pókháló, a Túlzás csapdája. Mindig ott kezdődik, ahol a jó túlszárnyalja a mértéket. Egy kis öröm, ami hirtelen mohósággá válik. Egy kis szeretet, ami birtoklássá torzul. Egy kis munka, ami megszállottsággá érik. Azt hisszük, hogy minél több, annál jobb, de a Pókháló egyre szorosabbra fonódik. Megvakít a csillogás, a látszólagos bőség, és észre sem vesszük, hogy a szabadságunkat adtuk cserébe.

Én is belesétáltam. Azt hittem, ha minél többet adok másoknak, annál szerethetőbb leszek. Túl sok időt, túl sok energiát, túl sok önmagamat. Aztán üresen találtam magam, kifacsartan, a pókháló szorításában. Azt hittem, a szeretetet kell megváltanom, de rájöttem, hogy a mértéktelenség a legnagyobb bűn önmagam ellen.

Meg kellett tanulnom lelassítani, figyelni a belső hangra, ami súgta, hogy elég. Hogy a szeretet nem mennyiségi kérdés, hanem a szív tiszta szándéka. Hogy a bőség nem a tárgyakban rejlik, hanem a jelen pillanat megélésében. A Pókháló szálai lassan elszakadtak, ahogy megtanultam nemet mondani, határokat húzni, és szeretni magamat annyira, hogy ne akarjam túlzásokkal pótolni a hiányt. Most már látom az arany csillogás mögött a valódi értéket: az egyensúlyt, a mértékletességet, és a szeretetet, ami belülről fakad. És tudom, hogy soha többé nem engedem, hogy a Túlzás Aranyló Pókhálója csapdába ejtsen.