A Túlzás Bíbor Fojtogató Virágai

A kertemben burjánzott. Bíbor színben pompázott, sűrű, édes illattal csalogatva. Nem gyom volt, de nem is az a törékeny szépség, amit oly nagyra tartottam. A Túlzás virága volt, és én – naivan, mohón – hagytam elszaporodni.

Eleinte csak egyetlen szál volt, egy apró, bársonyos bimbó, amit a gondoskodás illúziójával öntöztem. „Csak még egy kicsit”, suttogtam, „csak még egy utolsó pillantást, csak még egy apró lépést.” Azt hittem, az élet esszenciáját szívom magamba a bőségből, amit kínált. Ám a bőség nem volt más, mint egy tükör – a saját kielégíthetetlen énem tükörképe.

Aztán hirtelen ellepett mindent. A bíbor virágok fojtogatták a rózsáimat, a levendulámat, a jázmint – mindazt, ami valódi örömet hozott. Az édes illat émelyítővé vált, a látvány pedig fullasztóvá. Rájöttem, hogy a Túlzás nem a gazdagság forrása, hanem a kiüresedésé. Azt ígérte, mindent megad, de valójában mindent elvesz. Elvette az egyszerűség örömét, a mértékletesség békéjét, a jelenlét csendjét.

Most itt állok, ollóval a kezemben, a bíbor virágok tengerében. Nem könnyű. Érzem a vágyat, hogy megtartsak egy-két szálat, emlékbe, vagy talán… csak úgy. De tudom, hogy ha egyet is meghagyok, újra elszaporodik. A metszés fájdalmas, de elengedhetetlen. Meg kell tisztítani a kertem, hogy a valódi szépség újra virágozhasson. Mert a Lélek nem a túlzásban, hanem a mértékben találja meg a harmóniát.